Az Istenek Üllője - Heimurinn

Úgy mondják, egy ember kétszer hal meg: először, mikor az utolsó lélegzetét is kifújja, s másodszor, mikor valaki utoljára ejti ki a nevét. Van egy hely, ahol hősnek lenni sokszor csak annyit jelent, hogy az ember megéri a holnapot. Ahol a hideg azt a húst is lerágja a csontról, amit a varjak meg a farkasok tán rajtafelejtettek. Ahol az nevet igazán, aki a harc végén még állva marad. Ahol az élet legtöbbször rövid, és az ember kétszer hal meg. Először, mikor a teste odavész, másodszor pedig, mikor a nevét is elfelejtik. Ezért van hát, hogy Heimurinn földjén, aki csak teheti, hírnévre áhítozik. Nem csupán kincsre, gyönyörű asszonyra, gazdag birtokra, hisz’ azokat senki sem viszi magával a túlvilágra, Hönír Csarnokába. Csak a hírnevet. Amiről az emberek beszélnek, a szkaldok énekelnek és a sagák szólnak. Ezért is kel útra Erik Wulfgarsson, a minden hájjal megkent, ifjú harcos. Ezért csatlakoznak hozzá fura útitársai – egy szellemsámán, egy tagbaszakadt fafaragó és egy vadász, aki talán nem is teljesen ember –, s vágnak neki a Fagyföldet átszelő Vének Országútjának. A feladat, ami hírnevet és dicsőséget ád, az út végén vár rájuk. De előbb át kell keljenek az Istenek Üllőjén – azon a helyen, ahol állítólag a lélek is belefagy a testbe, s a legendák szerint az istenek egykor széthasítottak egy egész hegyet, hogy azon kovácsolják ki ezt a zord világot…